Leila29-blogja: augusztus 2009

Harville Hendrix

Pár-bajok és békés megoldások

21

Valamennyien álarcot viselünk, szerepet játszunk, és ezt az arcunkat mutatjuk a többiek felé. A szerepelmélet azt sugallja, hogy olyan párt választunk magunknak, aki majd megerősíti ezt az önmagunkról kialakított képet. A kulcskérdés a jelen esetben ez: „ Mi történik az én tudatommal, ha ezzel az emberrel látnak együtt?” minden arra vall, hogy ennek az elméletnek is van némi létjogosultsága. Valamennyien éreztünk már bizonyos büszkeséget, netán valamiféle szégyenkezést amiatt, ahogyan szerintünk mások a párunkat megítélték- igenis fontos nekünk, hogy mások mit gondolnak

26

Ősagyunk mintha csupán azzal az egyetlen dologgal törődne, hogy egy meghatározott személy olyasvalaki-e , 1. akit gondozni kell, 2. akinek bennünket kell gondozni, 3. akivel szeretkezni kell, 4. akitől menekülni kell, 5. akinek engedelmeskedni kell vagy 6. akit meg kell támadni.

28

ősagy: nincs lineáris időérzéke. Számára a ma, a holnap és a tegnap nem létezik: minden ami valaha volt, most is van.

69

A szerelem egyetemes nyelve

Azért fognak el olyan jó érzések egy kapcsolat elején, állítottam, mert agyunk egy része úgy véli, végre lehetőségünk nyílik arra, hogy gondoskodjanak rólunk, és hogy visszaszerezzük eredendő egységünket. Ha a megfelelő helyeken keresgélünk, bőven találhatunk bizonyítékot arra, hogy valóban ez történik. Az egyik ilyen hely a szerelmesek egyetemes nyelve. Népszerű dalok meghallgatása, szerelmes versek és regények elolvasása, valamint a kapcsolatukat ecsetelő több száz házaspár meghallgatása után arra a következtetésre jutottam, hogy minden szó amit a szerelmesek az idők kezdete óta egymással váltottak, négy alapmondattá tömöríthető- a többi csak ezek variációja. Ez a négy mondta pedig ritka bepillantást enged a romantikus szerelem tudta alatti birodalmába.
Az első ilyen mondat a kapcsolat kezdetén, talán az első vagy második találkozás alkalmával hangzik el, és valahogy így szól: „Tudom, hogy most találkoztunk először, de valahogy úgy érzem, mintha már ismernélek.” Ez nem csupán maszlag, amivel a szerelmesek egymást etetik. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból fesztelenül viselkednek egymás társaságában. Egyfajta kellemes rezonanciát éreznek, szinte mintha már évek óta ismernék egymást. Én ezt a felismerés jelenségének hívom.
A szerelmesek valamivel később rátérnek a második jelentős információcserére. Különös, mondják egymásnak „hogy még csak párszor találkoztunk, de nem is emlékszem arra az időre, amikor még nem ismertelek. Csak néhány napja vagy hete ismerik egymást, mégis úgy tűnik a számukra, mintha mindig is együtt lettek volna: kapcsolatuknak nincsenek időbeli határai. Én ezt az időtlenség jelenségének hívom. Amikor a kapcsolatnak már volt ideje beérni, a szerelmesek egymás szemébe néznek és kinyilatkoztatják a harmadik jelentőségteljes mondatot: „ Amikor veled vagyok, többé nem érzem magam egyedül: teljes egésznek érzem magam.” Az együtt lét mintha véget vetett volna a beteljesülés utáni folytonos hajszának. Én ezt az újraegyesülés jelenségének hívom.
Végül van egy pont amikor a szerelmesek szájából elhangzik a negyedik, végső szerelmi vallomás. Azt mondja egyik a másiknak: „ Annyira szeretlek, hogy nem tudok nélküled élni.” Oly annyira egymás részeivé váltak, hogy egymás nélkül már el sem tudják képzelni az életet. Én ezt a szükség jelenségének hívom.
A szerelmesek akár valóban kimondják ezeket a szavakat, akár pusztán átélik a mögöttük rejlő érzéseket- mindenképpen aláhúzzák azt, amit a romantikus szerelemről és a tudatalatti természetéről mondtam.
Az első mondat- amelyben a szerelmesek a felismerés kísérteties érzéséről számolnak be- némiképpen veszít a titokzatosságából, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az emberek az alapján választják a szerelmesüket, hogy azok mennyire hasonlítanak a gondviselőikre. Nem csoda hát a déja vu érzésük támad, ismerősnek vélik a másikat. Tudat alatt úgy érzik, hogy újra kapcsolatba kerültek a gondviselőikkel, csak ezúttal azt hiszik, hogy most majd kielégülnek legmélyebb, legalapvetőbb, leggyermekibb vágyaik. Valaki a gondjukat fogja viselni: soha többé nem lesznek egyedül.
A második kijelentés- „Már nem is emlékszem arra az időre, amikor még nem ismertelek”- arról a tényről tanúskodik, hogy a romantikus szerelem ősagyi jelenség. Amikor az emberek beleszeretnek valakibe, az ősagyuk egybeolvasztja partnerük képét a gondviselőikével, és ezzel az örökös jelen birodalmába lépnek. Amikor meghitt szerelmi kapcsolatban vagyunk valakivel, az a tudatalatti számára pontosan ugyanolyan, mint csecsemőnek lenni az édesanyánk karjaiban. A biztonságnak és az állandóságnak ugyanazt az illúzióját adja, ugyanazt a tökéletes beolvadást jelenti.
3. pont – Amikor a szerelmesek azt mondják egymásnak, hogy „Amikor veled vagyok, teljes egésznek érzem magam” ezzel azt ismerik el, hogy öntudatlanul is olyasvalakit választottak, akiben pontosan azok a részek öltenek testet, amelyeket gyermekkorunkban leválasztottak róluk:újra megtalálták elveszett énjüket. Aki úgy nőtt fel, hogy közben elfojtotta érzéseit, olyasvalakit fog választani, aki rendkívüli módon expresszív. Akinek nem hagyták, hogy kényelmesen érezze magát a saját nemiségében, az olyasvalakit választ, aki érzéki és szabad. Amikor egymást kiegészítő vonásokkal rendelkező emberek szeretnek egymásba, úgy érzik mintha hirtelen megszabadultak volna ettől az elfojtástól, Platón megcsonkított kétnemű, lényeihez hasonlóan eddig mindketten félemberek voltak, de most kiteljesedtek.
És mi a helyzet az utolsó mondattal – amikor a szerelmesek úgy érzik, meghalnak, ha el kell válniuk? Mit tudhatunk meg ebből a romantikus szerelem természetéről? Először is azt a tényt dokumentálja, hogy a szerelmesek tudtukon kívül a szüleikre a partnerükre ruházzák át a felelősséget a saját életben maradásukért. Ugyanaz a csodálatos lény, aki felébresztette bennük az erószt, most majd megmenti őket a thanatosztól, az örökkön jelenlévő halálfélelemtől. Partnerük, azáltal, hogy figyelmet fordít, kielégítetlen gyermekkori szükségleteikre, a szövetségesükké válik a túlélésért folytatott küzdelemben. Mélyebb szinten ez a mondat azt a félelmet is feltárja, hogy ha a szerelmesek elvállnak azzal megfosztják egymást a teljesség újra megtalált érzésétől. Ismét csak meghasadt, félig kész teremtmények lennének, akik elszakadtak a létezés teljességétől. Rájuk törne a magány és a szorongás, és többé semmilyen kapcsolatot nem éreznének a körülöttük lévő világgal. Végül pedig egymás elvesztésével együtt újonnan szerzett öntudatukat is elveszítenék.

99

Az emberek úgy próbálják magukból kiűzni a saját negatív jellemvonásaikat, hogy azokat rávetítik a társukra. Vagy másként fogalmazva, a partnerükre vonatkoztatva bírálják mindazt, amit önmagukban nem szeretnek vagy letagadnak. Személyiségünk valamely nem igazán kívánatos részét figyelemre méltóan hatékony módon tudjuk elrejteni azzal, hogy fogjuk a negatív tulajdonságot, és azt partnerünknek tulajdonítjuk. Megvan tehát a hatalmi harcot kirobbantó konfliktus három fő forrása. Amikor a romantikus szerelem illúziója lassacskán szertefoszlik, a férjek és feleségek elkezdik:

1. Felkavarni egymásban az elfojtott érzéseket, és előhozni az elfojtott viselkedésformákat.
2. Felszakítani egymás gyermekkori sebeit.
3. Egymásra vetíteni saját negatív tulajdonságaikat.

Ezek mind-mind tudatalatti kölcsönhatások. Az emberek csak azt érzik, hogy összezavarodtak, hogy dühösek, szoronganak, rosszkedvűek – és hogy nem szeretik őket. És az csak természetes, hogy minden boldogságukért a társukat okolják. Hiszen ők nem változtak meg, ők ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak! A partnerük, aki megváltozott!

100

Vajon miért hiszik az emberek, hogy ha bántják partnerüket, akkor majd nyájasabban fog viselkedni velük? Miért nem közlik egymással kerek perec, hogy több gyöngédséget, odafigyelést, szeretkezést, szabadságot szeretnének, vagy bármi legyen is az amire áhítoznak?
Csecsemőkorunkban nem kedvesen mosolyogva bírtuk rá az édesanyánkat arra, hogy gondoskodjon rólunk. Nem szavakba öntve hívtuk fel a figyelmét arra, hogy rosszul érezzük magunkat. Egyszerűen kitátottuk a szánkat és bömböltünk. És nem tartott sokáig megtanulni, hogy minél hangosabban üvöltünk, az édesanyánk annál hamarabb ott terem. Ennek a taktikának a sikerét beépítettük arra vonatkozó elraktározott emlékeink közé, hogy miképpen kényszeríthetjük rá a világot arra, hogy reagáljon a szükségleteinkre: „Ha frusztrált vagy, provokáld a körülötted lévőket. Viselkedj a lehető legkellemetlenebb módon, amíg valaki a segítségedre nem siet.”

104

Mindenekelőtt, a partnerünket két alapvető ok miatt választjuk ki: 1. egyszerre rendelkezik a bennünket felnevelők pozitív és negatív tulajdonságaival, és 2. kárpótol bennünket lényünk pozitív részeinek gyermekkorunkban történt leválasztásáért. Azzal a tudat alatti feltevéssel létesítünk kapcsolatot, hogy a társunk majd pozitív pótszülővé válik, és gyermekkorunk minden nélkülözéséért kárpótolni fog bennünket. Gyógyulásunk érdekében semmi mást nem kell tennünk, mint szoros, tartós kapcsolatot kialakítani vele.
Egy idő múlva rájövünk, hogy a stratégiánk nem vált be. Szerelmesek vagyunk, de nem teljesek. Úgy gondoljuk, hogy a tervünk azért nem működik, mert partnerünk szándékosan nem vesz tudomást az igényeinkről. Pontosan tudja, hogy mit, mikor és hogyan szeretnénk, de azt valamiért szándékosan nem adja meg nekünk. Ettől dühbe gurulunk, és most először kezdjük észrevenni társunk negatív vonásait. Azután azzal intézzük el a problémát, hogy rávetítjük a saját megtagadott negatív tulajdonságainkat. Ahogy a helyzet egyre inkább elfajul meggyőződésünkké válik, hogy a partnerünket azzal tudjuk a leginkább rákényszeríteni igényeink kielégítésére, ha kellemetlenül, irritálóan viselkedünk vele, mintha még mindig a bölcsőben lennénk. Ha elég hangosan és elég sokáig üvöltünk gondoljuk, akkor partnerünk a segítségünkre fog sietni. Végezetül pedig a hatalmi harc mérgező hatását az az alapvető tudat alatti meggyőződés biztosítja, hogy ha csábítással, kényszerrel vagy hízelgéssel nem vagyunk képesek rávenni a társunkat arra, hogy gondoskodjon rólunk, akkor minden félelmek legnagyobbikával kell majd farkasszemet néznünk: a halálfélelemmel.

112

A pároddal való interakciók zömében valójában akkor vagy nagyobb biztonságban, ha leengeded a pajzsodat, nem pedig ha magad elé tartod, hiszen a partnered így a szövetségeseddé, nem pedig az ellenségeddé válik.

113

A tudatos házasság 10 jellemzője

1. Felismered, hogy a szerelmi kapcsolatnak van egy rejtett célja begyógyítani a gyermekkorban szerzett sebeket. Ahelyett, hogy kizárólag a felszínen jelentkező igényekre és vágyakra koncentrálnál, megtanulod felismerni a mélyükön húzódó, megoldatlan gyermekkori problémákat. Amikor ilyen röntgen szemmel tekintesz a házasságra, mindennapi interakcióitok mélyebb jelentést kapnak. Kapcsolatotok fejtörést okozó vonatkozásai értelmet nyernek, és jobban az irányításod alatt tudod tartani azokat.
2. Pontosabb kép alakul ki benned a partneredről. Abban a pillanatban, hogy vonzódást éreztél szerelmesed iránt, egybeolvasztottad őt a fő gondviselőddel. Később a negatív tulajdonságaidat kivetítetted partneredre, ezzel még inkább elfedted az alapvető valóságot. Ahogy egyre jobban haladtok a tudatos házasság felé, fokozatosan megszabadulsz ezektől az illúzióktól, és partnered valódi személyiségének egyre több vonását veszed észre. Nem a megmentődnek tekinted őt, hanem egy másik sebzett emberi lénynek., aki a gyógyulásért küzd.
3. Vállalod, hogy igényeidet és vágyaidat közöld partnereddel. A nem tudatos házasságban ragaszkodsz ahhoz a gyermekkori meggyőződéshez, hogy a párod automatikusan és ösztönösen megérzi, hogy mire van szükséged. A tudatos házasságban elfogadod azt a tényt, hogy ha meg akarjátok egymást érteni, akkor egyértelmű kommunikációs csatornákat kell kiépítenetek.
4. Interakcióitok során tudatosabbá válsz. A nem tudatos házasságban az ember hajlamos gondolkodás nélkül reagálni, hagyni, hogy az ősagy primitív reakciója irányítsa a viselkedését. A tudatos házasságban az ember hozzászoktatja magát a konstruktívabb szellemű viselkedéshez.
5. Megtanulod partnered igényeit és vágyait is ugyanolyan nagyra értékelni, mint a sajátjaidat. A nem tudatos házasságban abból indulsz ki, hogy a partnered szerepe az életben az, hogy varázslatos módon gondoskodjon az igényeidről. A tudatos házasságban megszabadulsz ettől a narcisztikus nézettől, és energiádat egyre inkább a társad igényeinek kielégítésére fordítod.
6. Tudomásul veszed személyiséged sötét vonásait. A tudatos házasságban nyíltan elismered a tényt, hogy neked is vannak negatív tulajdonságaid, mint mindenki másnak. Amint magadra vállalod a felelősséget természeted sötét oldaláért, már kevésbé leszel hajlamos arra, hogy negatív vonásaidat a partneredre vetítsd, és ez kevésbé ellenséges légkört eredményez.
7. Új technikát sajátítasz el alapvető igényeid és vágyaid kielégítésére. A hatalmi harc során hízelegsz, szónokolsz és vádolsz abbéli igyekezetedben, hogy a partnered az igényeid kielégítésére kényszerítsd. Amikor túljutsz ezen a szakaszon, rájössz, hogy párod valóban a mentsvárad lehet- amint felhagysz a saját érdekeid ellen dolgozó taktikáiddal.

147

Kísérlet:
Nos a múltkori beszélgetés utáni napon azon kaptam magam, hogy sötét hangulatban autózom ide-oda a városban. Mégcsak arra sem emlékszem, hogy mitől voltam annyira magam alatt. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy akár most is elkezdhetem azt, amire kért bennünket, úgyhogy megálltam, és vettem Henriettnek egy csokor virágot. Ez volt a listáján szereplő kívánságok egyike. Szóval fogcsikorgatva kiválasztottam pár szál százszorszépet, mert emlékeztem rá, hogy mindig is szerette. Az eladó megkérdezte, hogy kártyát is kérek-e hozzá, mire én azt mondtam „Miért ne?” Emlékszem azt mondtam magamban: „Egy rakás pénzt fizetünk Hendrix doktornak azért, hogy javítson a helyzeten, úgyhogy jobban teszem, ha végig csinálom.” Amikor hazaértem, ezt írtam a kártyára: „Szeretlek”. A dologban az volt a meglepő, hogy amikor átadtam Harrietnek a virágokat, tényleg szerettem őt.
Amikor elolvastam amit a kártyára írt könnyek szöktek a szemembe. Már olyan régen nem mondta nekem, hogy szeret. – aztán elmesélték, hogy még mi mindennel szereztek örömet egymásnak. Az asszony párolt húst és krumplis lángost készített, Dennis kedvenc vacsoráját…

165

A tudás rejtett forrása

Ha elfogadjuk saját benyomásaink korlátozott természetét, és fogékonyabbá válunk partnerünk benyomásainak igazságára, egy egész világ tárul fel előttünk. Társunk eltérő látásmódját már nem konfliktus forrásnak látjuk, hanem a tudás forrásának: „Mit látsz te amit én nem?” „Mi olyat tanultál amit nekem még meg kell tanulnom?” A házasság lehetőséget ad arra, hogy folyamatosan megtanuljunk valamit a saját valóságunkról is. Minden egyes interakciónk az igazság egy morzsáját, a tudás egy szikráját rejti magában, általuk bepillantást nyerhetünk saját rejtett világunkba és a saját teljességünkbe. Ahogy tudásunk tárházát gyarapítjuk, kialakul bennünk a valóság szeretete, amely saját és partnerünk felszínre bukkanó igazságain alapul, nem pedig egy romantikus illúzión.

1. alapelv A partnered téged érintő bírálatainak többsége rendelkezik némi valóságalappal.
2. alapelv A partnered ellen irányuló ismétlődő, lobbanékony kritikáid jelentős része nem más, mint a saját kielégítetlen igényeid közlése.
3. alapelv A partnered ellen irányuló ismétlődő, lobbanékony kritikáid egy része talán pontosan jellemzi önmagad egy megtagadott részét.

177

A minap Leah lányom jött rohanvást a dolgozószobámba, hogy elmeséljen egy nemrég látott filmet, A kék delfinek szigetét. Azt mondta: - apu láttam egy filmet egy nagy, kék halról!
Számtalan módon reagálhattam volna erre. Válaszolhattam volna egy lapos „Áhh”-val. Elmosolyodhattam volna. Megkérhettem volna, hogy higgadjon le, és beszéljen lassabban. Ehelyett ugyanolyan lelkesedéssel ezt mondtam: - Ááh, szóval láttál egy filmet egy nagy, kék halról! Leah a karomba ugrott, és azt mondta: -Igen! Láttam! Nagyon tetszett!
- És nagyon tetszett a film! – mondtam, igyekezvén ugyanolyan izgatottnak mutatkozni.
- Igen! Nagyon! – kiáltotta. Leah már vibrált az energiától. Az apja nemcsak, hogy meghallgatta és megértette őt, hanem még az izgatottságát is tükrözte. Felnőttként megtanulunk ugyan tartózkodóbban reagálni, az azonban tagadhatatlan, hogy energia árad bennünk szét, amikor partnerünk megérti, hogy mit gondolunk és mit érzünk. Jobban érezzük tőle magunkat, és a másikhoz is közelebb kerülünk.
A tükrözési gyakorlat egy tartósabb és fontosabb következménye pedig az, hogy elkezdi helyrehozni a gyermekkorunkban bennünket ért számtalan törést. Gyermekkorunkban a szüleink, tanáraink, rokonaink sérüléseket okoztak nekünk, amikor ilyeneket mondtak : „Nem ezt érzed”, „Nem ezt gondolod”. Ha szüleink kilépnek a tagadásnak ebből a kórusából, és azt mondják nekünk: „Megértem, hogy valóban így gondolod és így érzed”, egész létünk igazolást nyer. Többé már nem azt érezzük, hogy ha azt akarjuk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket, akkor énünk bizonyos részeitől meg kell szabadulnunk. Úgy érezzük, megmutathatjuk azt a komplex, sokoldalú embert, akik valójában vagyunk, és a világ így is el fog bennünket fogadni.

210

A gondolat, hogy az embernek kapcsolatban kell állnia saját fájdalmával és haragjával, ellentétes bizonyos nagy hatalmú irányelvekkel.
Nagyon is általános dolog, hogy amikor a gyerekek a kimerültség vagy valamilyen frusztráció miatt sírnak, a szülők tudomást sem vesznek róluk, elfenekelik, kigúnyolják őket, vagy rájuk üvöltenek, hogy hallgassanak el. A hálószobaajtót dührohamában becsapó kamaszt gyakran kritizálják, bocsánatkérésre kényszerítik, vagy megvonnak tőle valamilyen hőn áhított kedvezményt. A harag konkrét büntetési formája minden családban más és más- egyes családokban még a dühös pillantás is gyilkos dolog- , de azt aligha nem biztosan állíthatom, hogy a legtöbben azzal a tanítással nőttünk fel, hogy a harag helytelen, pusztító vagy önmagunk kényeztetésére irányuló érzelem. Választhatunk a között, hogy kérkedünk ezzel a haraggal, és bátran vállaljuk a következményét, és a között, hogy egyre mélyebbre temetjük magunkban, remélve, hogy sem nekünk, sem senki másnak nem fog soha ártani.
Ha azonban a haragunk elfojtása mellett döntünk, akkor ezzel a szeretet iránti képességünket is elfojtjuk, mivel a szeretet és a harag ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem két különálló elem, egy jó és egy rossz, hanem valójában egy és ugyanazon életerő, csak éppen két különböző köntösben. Az örömteli zabolátlanság, amely gyermekkorunkban vesz rajtunk erőt, és röpke időre újra felbukkan, amikor szerelembe esünk, ugyanaz az érzelmi áradás, mint a harag, amellyel egy péntek esti veszekedés során partnerünkre támadunk. Amikor örömet érzünk, az azért van, mert életerőnk szabadon virul. Amikor pedig megharagszunk, az azért van, mert az életerőnk útjába akadályt gördítenek. Akkor gurulunk dühbe. Amikor megtagadják tőlünk az élet kínálta reményt.

Leila29-blogja

2009. augusztus 28., péntek

Pár bajok

2009. augusztus 11., kedd

Hullámok hercege